Eddig rohanvást futottak, hogy mielőbb kijussanak innen és lerázzák üldözőiket. De ahogy beléptek az űrkikötő várójába, Frank megtorpant. A mellette futó ember grabancát megragadta és úgy rántotta vissza, mint egy rongybabát. Tükröző entitások voltak odabent, azonnal felismerte őket. Az űrkikötő hatalmas várótermében senki más nem volt, csak ők. A máskor nyüzsgő, élettel teli teremben teljes csend uralkodott, az idegenek mozdulatlanul ücsörögtek odabent. Egyébként üresek voltak a székek, két oldalt a falak mellett lévő pultokban nem volt személyzet, sem a büfékben, sem a boltokban, sem az információs részlegen. Nyilván mindenki elmenekült innen. Nem véletlenül. A nagyjából négyzet alapterületű helyiség 100 méter hosszú és ugyanilyen széles lehetett, és legalább 30 méter magas. A bejárat és a kijárat egymással szemben helyezkedett el, majdnem a plafonig érő széles üvegajtókkal, amiken még egy 10 méter széles rakodógép is könnyedén átfért volna. Az űrkikötő felé néző fal a padlótól a plafonig üvegből volt, vagy legalábbis valamilyen átlátszó anyagból készítették, hogy látni lehessen, amint a gépek fel – és leszállnak. Két oldalt a falak mentén végig különféle pultok és előttük asztalok, székek, valamint néhány kanapészerű alkalmatosság, azután hatalmas fotelek és néhány puhának tűnő kerek ülőalkalmatosság. Középen sorokban rengeteg szék, ahogy ez a földi várótermekben is megszokott látvány lett volna. A bejárat és a kijárat között pedig széles közlekedőfolyosót hagytak a csomagszállító gépek számára. Ennek a folyosónak a két oldalán lévő székekben ültek a tükrözők közül hatan, hárman jobb, hárman pedig bal oldalon. Ketten pedig egy–egy pultnak támaszkodtak az oldalt lévő boltoknál vagy üzleteknél, jóllehet a pultok túloldalán senki sem várta a rendelésüket, a személyzet rég kereket oldott. A székeken ülők a felületes szemlélő számára ugyanúgy néztek ki, mint az olyan utasok, akik arra várnak, hogy egy reptér hangosbemondója szólítsa őket, hogy fáradjanak a beszálló terminálokhoz. Hosszú kabátjaikat nem vették le, hátradőltek a székükben, maguk előtt kinyújtották és keresztebe tették lábukat, kezeiket összekulcsolták a mellkasukon és unottan bámultak maguk elé.

    Ezen a helyen lehetetlen átmenni. Ha mondjuk egy, vagy esetleg két tükröző lenne itt, akkor még talán lenne esélyük és érdemes lenne megkockáztatni. De így, hogy nyolcan vannak, ez egyszerűen lehetetlen. Képtelenség, hogy ne vegyék észre őket. Egyébként is furcsa, hogy ennyien összegyűltek egy ilyen kis helyen, általában magányosan élnek és kirándulgatnak szerte az univerzumban.

– Miért álltunk meg? – kérdezte Jens – Mért nem megyünk már tovább? Mindjárt utolérnek minket!

Persze az ember nem tudhatta, hogy kik ezek. Nem élte át mindazt, ami Frank-kel történt, amikor találkozott ezekkel a lényekkel. Pontosabban csak eggyel. De az a találkozás is kis híján az életébe került.

    Az egyetlen esélyük az lenne, ha nem vennék észre őket. Ha valahogy feltűnés nélkül átmehetnének ezen a várótermen. De ehhez az kellene, hogy semmilyen módon ne keltsenek feltűnést, mert ha bármelyik tükröző felfigyel rájuk, akkor végük van. Ez pedig egyszerűen lehetetlen. Nem lehet úgy átsétálni egy száz méteres termen az ott ülők orra előtt, hogy senki ne vegye észre őket. Oldalt sem lehet átslisszolni, mert ott is vannak.