Azt mondják, léteznek veszélyes könyvek és gondolatok, amelyek alapvetően képesek megváltoztatni az ember gondolkodását, világlátását. Hogy amikor megismerjük ezeket a gondolatokat, amikor elolvassuk ezeket a könyveket, akkor a világ már soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt, már nem tudunk ugyanúgy tekinteni a körülöttünk lévő dolgokra. Még az is előfordulhat, hogy azt kívánjuk, bár ne olvastuk volna el azt a könyvet, mert olyan igazságokat tudtunk meg, amelyeket jobb lett volna nem tudni. Gyermeki szemléletmódunk egyszeriben felülíródik valami súlyos tartalommal és már soha többé nem tudunk visszatérni abba az állapotunkba, amilyenek a könyv elolvasása előtt voltunk.

Ha létezik ilyen jelenség, akkor Richard Dawkins Az önző gén című könyvére ez biztosan igaz. Maga az író is kapott olyan visszajelzéseket olvasóktól, hogy bárcsak ne olvasták volna el a könyvet.

Na azért nem ilyen tragikus a helyzet. Az igazság az, hogy ez az egyik legjobb könyv. 1976-ban jelent meg először, azóta számos kiadást ért meg szerte a világon, rengeteg rajongója van és nem véletlenül. Pedig az elég ritka, hogy egy tudományos műnek komoly rajongótábora legyen.

Dawkins hosszasan fejtegeti, hogy a gének, géncsoportok miképpen maradhattak fenn akár évmilliókon keresztül, hogyan befolyásolják az egyes állatok vagy emberek viselkedését, vagy akár egész társadalmak kialakulásában milyen szerepük volt és van.

Érdekesség, hogy ebben a könyvben jelenik meg először a mém (meme) fogalma, amely a génhez hasonlóan tud elterjedni.

A nyelvezete teljesen hétköznapi, semmi különösebb előképzettséget nem igényel. Azért ez nem gyerekeknek való, de nem csak biológusoknak meg genetikusoknak javaslom az elolvasását (lehet, hogy nekik amúgy is kötelező), hanem mindenkinek, aki egy kicsit is érdeklődik az evolúció, genetika, illetve általában a tudományok iránt.