– Ne ijedj meg – modta apa – most átmegyünk egy másik helyre. Kicsit rázós az út, de hamar vége lesz.

Egy autóban ültünk, amikor ezt mondta. És tényleg hamar vége lett, talán ha egy percig tartott összesen. Én alig láttam ki az autóból, olyan kicsi voltam még, hogy a szélvédőig sem értem fel. Na persze abban az időben még nem is voltak gyerekülések, így jobbára a kisebb gyerekeknek nyújtózkodnia kellett az ülésben, hogy egyáltalán kilássanak az ablakokon.

De most apa előre ültetett, ami nem volt szokásos dolog, eddig mindig hátul kellett ülnöm a kocsiban. De innét sem láttam ki jobban, csak az épületek homlokzatát láthattam békaperspektívából, ahogy elsuhantunk mellettük.

Aztán a kocsi rázkódni kezdett, mint amikor macskakőre fut rá, aztán egy perc múlva ismét simán gurult tovább. És már ott is voltunk. Ez volt az a „másik hely”, amit apa említett.

– Ha minden jól megy, fél órán belül vissza is indulunk – mondta, és lefékezett.

De aztán nem jutottunk vissza. Itt ragadtunk ebben a másik világban, ami nem a miénk, csak hasonlít rá, és még most sem tudom, hogy mehetnénk vissza a saját világunkba. Tárgyakat még nem tudok átküldeni neked, nemhogy élőlényeket. De ezt az üzenetet meg fogod kapni, egyelőre be kell érned ennyivel.

Amikor valakiből kevés van, bekísérik egy terembe, és leültetik egy székre. Ilyenkor várnia kell. Nem kell csinálnia semmit sem. Az a lényeg, hogy ne essen baja. Ha elég sokáig vár, akkor újabb példányok jelennek meg belőle. Egyszer csak besétálnak a terembe, vagy a folyosóra, ha bezárták a termet. Minél tovább várnak, annál többen lesznek. Aztán ha a felügyelők úgy ítélik meg, hogy most már vannak elegen, akkor elengedik őket. Persze nem egyszerre, nehogy mindenkit elüssön az első autó, hanem bizonyos időközönként egyet-egyet.

Több száz évig nem látta senki, hogy hogyan is születnek. Vagyis inkább teremtődnek az újabb példányok. Aztán a tudomány fejlődésével végre megfigyeltek egyet. De hétpecsétes titokként kezelték, nem mondták el senkinek. Mígnem aztán kiszivárgott egy felvétel. Onnantól kezdve mindenki tisztában volt vele. Igazából nem olyan nagy dolog ez, nem is értem, miért akarták titokban tartani eleinte. Nagyjából az történik, hogy a tér egy bizonyos területén összegyűlnek különféle kémiai elemek, majd némi energiakisülés kíséretében emberré állnak össze.

Ezért olyan különleges a maguk esete. Mert… maguk nem képződnek. Nem jelennek meg újabb példányok, akármeddig is várunk. És ez nagyon veszélyes. A mi fajunk példányainak túlélése azáltal biztosított, hogy folyton újabb példányok jelennek meg, amelyek mindegyike azonos az összes többivel. Ugyanolyan korúak, ugyanolyan emlékekkel rendelkeznek, mindenre képesek, amire a többi egyed is képes.

Hogy is mondják ezt maguknál? Klónok. Igen, azt hiszem ez áll a legközelebb ehhez. De annyiban mégis mások mint a klónok, annyiban mégis többek, hogy továbbfejlődni is képesek. Ha bármelyik – nevezzük így – „klón” megtanul valamit, akkor a többiek is tudni fogják ezt, a többieknek is beépül az emlékezetébe. Talán nem azonnal, de rövid idő múlva elérhető lesz. Egyfajta közös tudattal rendelkezünk, ami lehetővé teszi ezt. A klónok ugyanakkor nem teljesen egyformák, már ami az érdeklődési körüket, motivációikat illeti. Lehet, hogy az egyiknek tetszik az építészet, a másiknak nem, hanem inkább a zene. Mindenki járhatja a saját útját természetesen. Ilyen módon fedezik fel a világot. Mivel emlékeik közösek, nem kell mindenkinek mindent megtanulnia, elég, ha egyvalaminek lesz a mestere. De ha nem akarja, akkor ez sem kell. Mindenkiből van elég példány ahhoz, hogy előbb-utóbb minden elérhető információt megszerezzenek, ha elég sokáig élnek. És sokáig élnek, hiszen folyton újabb példányok keletkeznek, és csak akkor hal meg egy egyed igazán, ha minden példánya meghal. Érti ezt?

Ezért ha valakiből baleset, járvány, vagy valamilyen katasztrófa miatt kevés marad, akkor azokat bezárjuk egy biztonságos szobába, ahol semmilyen külső hatás nem érheti őket. És csak várnunk kell. Hamarosan egyre többen lesznek, majd amikor a számuk elér egy minimális biztonsági küszöböt, akkor elengedjük őket. Ilyen egyszerű ez.

De maguk nem képződnek. Maguk csak születéssel jönnek létre, ami elég nyomasztó lehet. Hiszen mindenkiből csak egy van. Vagyis csak egy lehet.

Nálunk ha valaki biztonságot akar, szétszéled a világba, hogy sok helyen legyenek példányai. A közös tudat így is működik, bár régen azt állították, hogy bizonyos távolságon túl már nem működhet, de mégis működik. Sőt a legújabb kori vívmányaink lehetővé teszik, hogy elköltözzünk szerte a galaxisba, vagy annál is messzebb. Így még egy bolygó méretű katasztrófa, napkitörés, sőt a bolygó teljes megsemmisülése esetén is maradnak példányok valahol messze, akik tovább létezhetnek.