Érdekes fickó ez az Alvarez. Nem rég találkoztam vele és azután nem is igen akartam látni, de most mégis valahogy örülök, hogy hívott. Azt mondta, olyan különleges darabra akadt, hogy az igazán nem mindennapi. Na persze ezt számtalanszor hallottam már, de Alvarez nem hazudott. Senki sem hazudik a halálos ágyán. Hogy honnan tudom ezt? Honnan veszem, hogy nem csak belém akar kapaszkodni, még egyszer, utoljára? Nos, nem állíthatom teljes bizonyossággal. Csak mondjuk, úgy 99,42%-os pontossággal tudom megmondani, hogy az ilyen Alvarez-félék mikor mondanak igazat.

    Nem emlékszem az elejére. Mindig megkérdezik, hogy hogyan szereztem az elsőt, de én már nem tudom megmondani. Ez a mi létezésünk sajátos átka, avagy áldása, ha úgy tetszik. Olyan régóta gyűjtögetem ezeket a tárgyakat, hogy egyszerűen elfelejtettem, hogyan kezdődött. Sokan nem értik ezt. Sokan, akik ismernek, el sem tudják képzelni, miért nem emlékszem az elsőre. Ők mindenre emlékeznek, mindenre, ami valaha történt velük, vagy amire érdemes emlékezni. Néha irigylem őket. Azért, mert teljes egésznek élik meg az életüket, a kezdetétől a végéig egyetlen összefüggő folyamként látnak mindent, jelentősége van a napi dolgoknak, az ismerősöknek, a pillanatnyi örömnek. Sokan mondták, hogy szívesen cserélnének velem. Hogy szívesen látnák, mi lesz később, az elérhetetlen jövőben, hogy bármit megadnának, bárcsak láthatnák saját utódaikat, azok utódait. Néha elmondtam, hogy ugyan ezt kívánták az ő elődeik is, ugyan így beszéltek ők is. Ilyenkor mindig izgatottak lettek, kíváncsiak voltak kik is voltak az „ősök”, hogyan éltek, mivel foglalkoztak. De én mindig csak egy szeletére emlékszem annak, ami velem történt, amerre jártam, akikkel találkoztam. Én nem mondhatok olyat, hogy erre vagy arra a dologra mindig emlékezni fogok. Lassanként minden emlékem elhalványul, minden esemény, minden név, még a saját létezésem eredete is köddé válna, ha nem idézném fel időről-időre. Ha valamire sokáig akarok emlékezni, akkor azt az emléket újra meg újra fel kell idéznem, át kell néznem a jegyzeteimet, hogy ismét friss emlékként gondolhassak rá. Az én memóriakapacitásom is véges, így csak korlátozott mennyiségű emléket tudok tárolni. Ráadásul folyamatosan regenerálódom, ezért az emlékeim lassanként törlődnek. A regeneráció minden sejtemet érinti, a memóriáért felelősöket éppúgy, mint például az emésztésre hivatottakat. Nem emlékszem az elejére.

    Több ezer fajjal találkoztam már. Talán sok millióval, csak nem emlékszem mindre. De ha találok egy olyat, aki még senki mással nem találkozott, az mindig izgalommal tölt el. Főleg az első szárnybontogatások, amikor még csak szondákat küldenek a számukra ismeretlen űrbe, az az igazi. Mint a születés. Amikor az új faj rácsodálkozik az univerzum nagyszerűségére, összetettségére, roppant méretére, gyermeki tudásvágya viszi előre, mit sem sejtve arról, hogy közben talán mások figyelik. És nem azért nem szólnak bele, mert rosszindulatúak és nem akarnak segíteni, hanem mert ezeket az első lépéseket egyedül kell megtenniük. A későbbi lépések, a kapcsolatfelvételek utáni történések már kevésbé érdekelnek. De az, amit önmaguktól, minden külső behatás nélkül létre tudnak hozni, az a valódi lenyomata képességeiknek, az a tükörképe vágyaiknak. Ezeket az első jeleket gyűjtöm. Kevés dolog tud örömet okozni nekem, de ezek mindenképpen közéjük tartoznak. Az élet lenyomata. Más gyűjtők más dolgokat keresnek.